A budapesti polgár siet. Mit siet, rohan. És mivel a XXI. század ritmusát veszi fel a fővárosi, elvárja, hogy a rengeteg befizetett adójából toljanak mindent a segge alá. Ez különösen azokra igaz, akik semmit nem fizetnek, de mégis elvárják, hogy minden az ő kényelmüket szolgálja. Így hát ha nincs szemetes, hát nincs szemetes; én oda akartam kidobni, de mivel karnyújtásnyira nincsen kuka, ide dobom le. A városvezetés rontotta el, kurva Demszky!
A budapesti polgár szeret élni, mulatni, saját egészségével mit sem törődni. Mindannyian meghalunk, akkor meg? Egy kis tüdőrák itt, egy kis májzsugor ott. Ezért hát Camel-t szív, sört iszik, az esetlegesen az út közben kiürülő, így számára értéktelenné váló anyagoktól (legyen az csikk, cigarettásdoboz, söröskupak, hányás) ott szabadul meg, ahol csak tud.
A budapesti polgár tájékozott. Rájött, hogy a mindennapos rohanás csak akkor valósítható meg, ha tudja, hogy miért is rohan. Kell valami rohanmotiváció, amit csak tudással lehet megszerezni. Így a budapesti polgár olvassa a híreket, nyomon követi a nagyvilág, illetve a szűkebb régiójának legfrisseb politikai, gazdasági, technológiai és "egyéb" híreit. Rohan, mert jön az ellenzék, drágább lesz a narancs; rohan, mert az északi szomszéd egyik vezetője szerint háború lesz, kell valami harcikulacs a military-ból; rohan, mert ha nem rohanna, talán megállna a világ.
A budapesti polgár tájékozott, és mindig van egy kis lelkiismeretfurdalása, amiért egészségtelen életet él, állandóan nyomasztja az Újságban olvasott felmérések tömkelege, hogy a magyar ember így, a magyar ember úgy fog keservek között elhalni. HACSAK nem kezd el drága, ezért egészséges ételt venni, italt inni, meg úgy egyáltalán, drágább életet élni. Így a budapesti polgár berohan a boltba, és megveszi a kétdecis narancslevet, amivel letudja fél évig (a következő felmérésig) a saját fejadagját. Ő már nem fog meghalni.
A budapesti polgár szeret enni. Hogy mit? Bármit, ami kényes ízlésének megfelel. Ízlésének és életkorának, hogy pontosítsunk. Fiatalabb korában még dolgozik benne némi düh, miszerint a Nyugaton minden jobb; így a Nyugatot jelképező gyorsétteremben eszi meg a polimerizált vérsavós hambit, meg az egy évig elálló sültkrumplit. Megeszi, és érzi, hogy amíg az ízek a szájában vannak, amíg felböfögi a Nyugatot, addig ő nincs is itt, ez csak egy porhüvely; ő valójában New York-ban, Londonban, Bécsben van! Dolce vita! Aztán az ember ezt kinövi (kinövettetik), és rájön, hogy ha már pénzt ad ki ennivalóért, akkor lakjon is jól. Ezért bemegy egy étterembe, hogy adjanak neki levest. Persze elvitelre, mert amúgy hogyan rohanna? Így megkapja*, majd elhajítja. *: Fenti típusú tányér magas koncentrációban azt jelenti, hogy hajléktalanoknak volt ételosztás.
A budapesti ember előrelátó, derék munkás: egy percet sem akar lógni a munkából, így még csak étterembe sem megy be enni valamit. Minden reggel megkapja a főnökségtől a fejadag ananászkonzervet, amit megehet a postára menet.
Summa summarum: 29 olyan tárgyat láthatunk a képen, amit illett volna kidobni. Szemetesbe, ne akárhova. Tételezzük fel a legrosszabbat, hogy mind a 29 hulladék különböző emberektől került oda. Így egy gyors számolással rájöhetünk, hogy a budapesti polgárok közül csak minden 58620,68. lakos egy paraszt fasz! Nem rossz arány!
Klikkre nagy lesz (15 megapixeles, óvatosan!)
