A tavalyi év a magyar nyelv éve volt. A mai nap a költészeté; közös bennük, hogy nulla reklámot kaptak. Úgy tűnik, nincsen rá igény. Parasztosodjunk emberek, kiváló!

Ezért így, vasárnap végén tisztelegjünk a nagyok előtt, és olvassunk el pár versrészletet, amik Budapestet szeretgetik!

    Légy üdvöz, bérc, légy üdvöz, várrom
    S te Duna a magyar határon,
    Csak vígy tovább, csak egyenest . . .
    Légy üdvöz ifju Buda-Pest!
    (Gyulai Pál) 

    Kelet s nyugat, mult és jövő, vegyest:
    Szép vagy fonák arcoddal, Budapest.
    (Komjáthy Jenő)

 

    Budapest éji, nagy álmát hozom.
    Be víg város vagy, én bús városom,
    Zsibbadtan tapint fáradt két kezem,
    Cigánnyal, borral, nővel érkezem.
    Budapest éji, nagy álmát hozom.
    Én vagyok a mámoros, kusza est.
    Egy városom van: szegény Budapest.
    Máshol keserü borom és söröm,
    Itt számba ömlik az édes öröm.
    Én vagyok a mámoros, kusza est.
    (Ady)    

    Igaz, hogy sokszor feketére fest,
    De szép s jó is tud lenni Budapest.
    Fekete város ormai felett
    Fehér galambok is keringenek,
    Lemondó jóság, mely tűr csendesen,
    Hűséges és győzelmes szerelem.
    Mert magatokról szól ez a mese,
    Hétköznapunkról, amely fekete.
    És reményünkről, amely hófehér,
    Mert lesz még egyszer szőlő, lágy kenyér.
    (Juhász Gyula) 

     Ó, mint imádlak, mint szeretlek
    csordult szivem bálványa, Pest;
    ha rámfuvall százszínü lelked,
    a vér eremben újra pezsg.
    Hogy ifju kedvvel felkerültem,
    egy más világ zajgott körültem
    s sajgó reménnyel, tétován
    bolyongtam útjaid során;
    díszházaid kő-Bábelében
    zendült meg lantomon a húr,
    míg fönnről a lágy, kék azúr
    szelídeden simúlt elébem.
    Zajnak, tudásnak városa
    el nem felejtelek soha!
    (Kosztolányi)