Van egy világ, melyet bolygónk lakói nem ismernek. Ez a világ sokkalta nagyobb, kiterjedtebb, szerteágazóbb, mint amelyet mi valaha is elképzelhetünk.

Ennek a világnak a neve Betonia.

Betonia lakóinak eredettörténete homályos, csak annyit lehet tudni, hogy egy ősi átok eredményeképpen, melyet egy Asz Phalt nevű varázsló mondott ki rájuk, életük célja csak egyetlen dolog lehet: univerzumok állandó tágítása. Betonia lakói több millió éven keresztül terveztek, építettek, fejlesztettek, karbantartottak, mígnem egyszercsak eljött az a pillanat, melytől a Bölcsek Tanácsa már régóta tudott és tartott: a Nagy Behálózottság Ideje. Rövidre fogva: a Föld alatti világ megtelt. Csordultig. Be lett hálózva, keresztül-kasul, alulról fölfelé, balról jobbra, mindenhol; nem tudtak már hova építeni. Ez volt az a momentum, mely megpecsételte Betonia addig békés lakóinak sorsát: emberi fogalommal élve az anarchia, a káosz ideje jött el, szélsőséges csoportok robbantásokat hajtottak végre (csak kettőt a legsikeresebb akcióik közül: 1883: Krakatau, 1980: Mt. Saint Helens), hogy az elpusztított területeket újra beépíthessék. 

Aztán, ahogy az a természetben lenni szokott, a nép, az istenadta nép, kitermelt egy vezetőt. Ez a vezető volt Bythu Men, aki nem rendelkezett diktatorikus hajlamokkal, de ambiciózus, motivált, határozott egyéniséggel annál inkább. Nagy megrökönyödésre szerződést kötött az Emberiséggel: a szürke nép építhet a világuk legkülsőbb burkának a másik oldalára, cserébe az emberek használhatják azokat. Éveken át minden jól ment:az emberek a betoniaiak által épített utakon gyalogoltak, autóztak, pisáltak. Ha valakinek valami nyomta a szívét, csak le kellett ülnie egy lebetonozott területre, és kiönthette szívét, elmondhatta búját s baját: a beton mindig meghallgatta az embert.

De mint tudjuk, az evolúcióban a magát legfejlettebbnek gondoló pondrófaj, az emberiség sosem volt híres alkalmazkodóképességéről. Egyre inkább elhanyagolta a betoniai küldöttekkel való tárgyalást, pedig a kis szürkék alig várták, hogy újra alkothassanak, újra kiélhessék fantáziájukat, az addig építetteket gondozzák: de nem. Az ember, mivel kapzsi, önző és beképzelt, saját magának akarta a dicsőséget: így mindenféle előzetes bejelentés, egyeztetés nélkül átvette a Külső Héjon épített alkotások feletti kontrollt. Természetesen a betoniaiak nem osztották meg (lévén nem is kérte senki) a tudásukat, a módszereket, a titkokat, így azt sem mondhatták el az embereknek, hogy a betont gondozni kell. Nem csak a kátyúkat, a repedéseket: a lelkét is gondozni kell. Kellett volna. Ezt az ember nem tudhatta, így most kénytelen szembesülni mindenki azzal, milyen ha a betonban felgyülemlett érzelmek, legyenek akár negatív, akár pozitívak, a felszínre törnek.

A beton kiütéses lesz.

Napról napra, óráról órára romlik az állapota. A tünetek (fehér, legalább 20 forintosnyi kiterjedésű kiütések) láthatók szerte a városban: Csepeltől Óbudáig, a Normafától a csömöri határig. 

Kedves Emberiség! A helyzet súlyos. Kérjük, ha legközelebb az utcára lépnek, hajtsák le fejüket és dicsérjék egy kicsit a betoniaik áldozatos munkáját, és fejezzék ki sajnálatukat, hogy a humanoidák vezetői egytől egyig barmok.

És kérem, nagyon kérem: ne dobják el a rágógumijukat!