Hétvégén múzeumban jártam. Vagy valami olyasmiben, hiszen a Sziklakórház múzeum, panoptikum, kiállítás, régiségbolt, természeti képződmény egyben, mely egy "több mint 2000 m2-es kiállítás, egy kalandos időutazás a Várhegy múltjába, a háborús orvoslás és polgári védelem - a mai ember számára jórészt szerencsére ismeretlen - világába.

A kelleténél (a kötelezően kelleténél) sajnos jóval kevesebb alkalommal megyek el hazánk fejtágító intézményeibe, köszönhetően a viselkedni képtelen, elviselni lehetetlen embertársainknak, akik nem sokban különböznek egy intelligensebb tapírtól, amelyik legalább érdekes arcberendezéssel lett megáldva. Lényeg a lényeg, most nem bántam meg, hogy legyűrtem a hétvégi, az egész testemet kordában tartó punnyadtságot. Legalábbis magát az élményt nem. 

Hogy is kezdjem...

Viszonylag kevés embert bírok elviselni huzamosabb távon. Általában a harmadik-negyedik perc környékén kiderül, hogy az adott illetőt kedvelni fogom-e, avagy sunyiban, hátulról rúgnám tarkón, miután magam elé engedtem a lépcsőházba. Lefelé menet, természetesen.

Szombat délután volt, nem reménykedhettem abban, hogy kevesen lesznek. De azért hátha. Természetesen nem jött össze, hatalmas csoport gyűlt össze: egészen fiataltól (6-7-8 évestől kezdve a 13 éves, a Dark Knight film alatt Christian Bale megvillanó hónaljszőrén is vihogó kis ribancon át a válás felé igen erőteljesen menetelő házaspáron keresztül, a boltban a két forint visszajárót megszámoló nyugdíjasig mindenki megjelent. Ekkor már kezdtem magam hergelni, bár azt mondják, ez nem túl egészséges dolog.

Elkezdődött a bemelegítő előadás, mi is ez, hol is vagyunk, miért is lett ez, az éppen aktuális rendszer minek használta az objektumot, satöbbi.  Én tényleg megpróbáltam figyelni, de szemem és fülem egyszerűen nem tudta kizárni azt a kék mellényes kisfiút, aki vagy 4 Hubba Bubbát (illetve annak megfelelő 20-30 egysoros, színes, gömbrágót) benyomott a pofájába, és rágta. Hangosan. Nem kicsit, nagyon. Hatalmas késztetést éreztem, hogy szóljak a szüleinek, hogy lehet, hogy meg kellene nevelni azt a kis majmot. De nem szóltam, szerkesztőségi lelkitársam egy kedves kézszorítás kíséretében nyugtatgatott. Mondtam jó, most nem bánok el egy elsős kölyökkel. SZERENCSÉJE VOLT! (Amúgy soha nem értettem, hogy miért kell a kisgyerekeket, kik viselkedni képtelenek, elhozni ilyen helyekre. Ki van zárva, hogy nincs egy szomszéd, egy nagyi, egy kutya, vagy valami, akire rá lehet bízni. Igen, persze, tudom, lehet, hogy vidéken laknak, vagy bennégtek a WagonR+-ban, na de mindegyik? Hát akkor rég nem kellene nyugdíjat osztogatni. Az lenne csak ám a paradájsz!)

Tovább.

Beléptünk a labirintusba, megkezdődött a túra. A termek/szobák 50-60 éves műszerekkel voltak berendezve, állítólag sok műszaki cucc még ma is üzemképes lenne. És itt jött a következő, csoportos kirándulásokon megfigyelhető állatfajta, a mindentudó. Nem is mindent tudó ez, hanem mindent JOBBAN tudó. Jobban tudja az idegenvezetőnél. Mindig. Mindent. Sőt. Ő neki személyes élményei vannak, még akkor is, ha adott személy maximum 45 éves. De ő kezelte ezt a rádiót, és itt kártyázott Brezsnyevvel, itt meg Horthyval beszélték ki lótenyésztés aktuális problémáit. És mindig, mindent, minden teremben jobban tud. Kommentál, pofázik, jártartja, zavar, duruzsol. 

Aztán persze akadtak nyugdíjasok. Azoknak is a női részlege. Ők rajokban járnak, csak már nem pisilni, hanem egyáltalán. Ha az idegenvezető elmondja, hogy itt ezt meg ezt láthatják (egy kitárt ajtajú szobába lehet betekinteni) akkor ők bazdmeg odaállnak tizenketten, és nem mozdulnak vagy 3 percig. Addig a csoport másik 90%-a le van szarva, ők akkor sem mozdulnak, egészen addig, amíg valaki nem szól nekik, hogy a másik teremben ingyen termékmintát osztogatnak.

Összeségében azt mondhatom, hogy menjetek el a Sziklakórházba, a Várban található, négy-öt jól megturházott köpésre a Mátyás templomtól.

Én nem bántam meg, pláne, hogy 1000 forintért egy olyan faintos, ORIGINÁL tábori ágyat vettem, hogy még Ford Fairlane esze-fasza is megállna.