A Nagyrét. A közelben van, tömegközlekedéssel is könnyen, viszonylag gyorsan elérhető, zöld övezet, egy belvárosinak ez már maga a dél-amerikai esőerdő.

Gyermekkorom lassacskán homályba vesző emlékei között kutatva sok itt eltöltött vidám percet (mit percet! órákat!)  tudnék felidézni, melyeket többnyire az óvodámnak és az általános iskolámnak köszönhetek. De most, hogy révedek, mintha a középiskolám gólya-ismerkedése is itt lett volna megtartva... Igen, határozottan emlékszem, hogy hangosan kerepelve (*kerepkerep*), piros kartoncsőrrel a fejemen kellett repülést imitálva átrohanni a rét egyik oldaláról a másikra: ez a többségnek sikerült is, én sajnos pofára estem egy előzőleg egy kutya (vagy medve) által ásott és a susnyást sunyi módon rá visszahajtó likban, úgyhogy vérezve bár, de törve nem, elértem célom.

Visszafelé haladva az időben, felrémlik még, hogy itt próbáltam ki az egyik első 100 forintos boltban vásárolt, neonrikítózöld bumerángomat. Ez azonban nagy valószínűség szerint konstrukciós hibás szériából származhatott, mert hozzám vissza soha nem jött, ellenben (tekintve, hogy lehettem akkor kb. 130 centi mély) szemmagasságban elhajítva állandó rettegésben tartottam a 10-15 méteres közelben tartózkodókat.

Amikor jött a nyár, és írtuk a táblára (na jó, nem mi, hanem Ari néni és Magdi néni) az ÁCIÓ, KÁCIÓ-t, szóval ekkoriban az óvoda vezetősége minden évben kitűzte a kirándulás időpontját: szerda reggel 8 óra. Természetesen mindenki izgatott volt a Nagy Utazás előtti estén, nem tudtuk, hogy a Tini Nindzsás/Barbies (a kapitalizmus szele már átfújt a Lajta innenső oldalára is) hátizsákunkba mit tömjünk: az anyu mindig mondta, hogy ennyit nem vihetek, mert a szendvicseknek nem lesz hely, erre persze mindig megsértődtem, hogy bezzeg a többieknek tuti megengednék, erre apu rögtön replikázott a mondattal, mely generációjában szállóigévé vált: "Engem nem érdekelnek a többiek." (Persze ha nem kaptam piros pontot valamilyen feladatra, akkor otthon rögtön megkérdezték, hogy "Na és a többiek?".)

Aztán mindig elérkezett a Nagy Nap. Anyuék még kómásan, a falon át is tisztán hallom a Kossuth Rádió reklámszignálját: "Ki nyer ma? Játék és muzsika 10 percben"-promó, de én, én már felöltözve, zoknit és bugyit egyedül felhúzva, Transzformerszes bézbólkalap a kézben, menjünk már! Blahán felszállás a Ganz villamosra, jaj de lassú, vajon a többiek ott lehetnek már? Megérkezés, büszkén tudomásul vevés, hogy az elsők között vagyunk, na nézd már, a Robi hozhatta a focilabdáját... Anyu, nem szeretlek!

Gyűlik a nép, irány az 56-os villamos... Lehet, hogy anno még nem ez volt a száma, most ez. Ari néni hangja száll az akkoriban 100%-ig plázamentes levegőben: A KÖVETKEZŐVEL MEGYÜNK! Izgatott sustorgás, anyu hagyjáááááál már, tömörülés, integetés... Búcsúzunk, pedig légvonalban nagy valószínűséggel senki sem lesz 8 kilométernél távolabb az őt nemző pár legalább egyik tagjától. Akkor is csak fél napig.

Zakatol, zörög, csattog a sárga hernyó, mi a lehető legtermészetesebben próbálunk viselkedni, mintha 4-5 évesen teljesen magától értetődő lenne a közlekedés.  Gyermekzsivajjal telített utazás ez, két természetesség között játsszuk a menőt, ki éri el a leszállásjelzőt (senki), ki hozott csipszet (mert az akkoriban még nagy dolog volt), kinek milyen Turbó rágó matricája papírja van ésatöbbi. Aztán megérkezünk a Hűvösvölgyi úti megállóba. Leszállás. Kevés autó, madarak, melyek nem galambok, ordibálás, Kisvasút távoli dudaszava idáig hallatszik, egy pesti gyereknek ez motiválóbb, mint a Lehel kürtje csatazajban. Mindjárt ott vagyunk! Gyaloglunk a számunkra hatalmas és beláthatatlan erdőjellegű valamiben, mígnem egyszercsak... Ott álltunk a szélén. A Nagyrét peremén. A Nagyrét nekem akkor valóban nagy volt, de nem csak nekem, mindannyiunknak: külön-külön és tömörülve is. NAGY. Ahány gyerek, annyifelé elfutás, hivatalos pesztráink agyvérzés és infarktus kapás, szemük 800 irányba szétállás: elszabadultunk!

Summa summarum, imádtam azt a helyet. Ezért is gondoltam egy nagyot, és kirándulni mentem az azt megérdemlő személlyel a hétvégén a Nagyrétre.  

A Moszkván manapság nem gyermekzsivaj hallatszik (miért is hallatszódna március első hétvégéjén?), hanem százééé a virág, az elem, a cigicigicigicigi, a parfüm, a seggen fütyülő lovacska. Etnikum az itt álldogálók nagy része, egy jobb razzia legalább 6 évet hozna nekik fejenként: elnyomom magamban az intolerancia és rasszizmus csíráját, haladok tova. Csak és kizárólag nyugdíjasokat látok, egyesével (patikából haza), kettesével (orvostól haza), többesével: panaszkórus light. Megérkeztünk a hűvösvölgyi végállomásra: a pár éve felújított parkoló és lépcsős rész teleszemetelve, széttagelve, szétbarmolva... Hát igen. De majd ott, ott majd jó lesz, a nosztalgia és a szép emlékek által előcsalt könnyek áztatják allpr arcom, á semmi baj, csak valami belement, nem kell zsepi... Törjük utunkat rendületlenül a Rétre vezető ösvényen, mely kerekesszékkel használhatatlan (lásd később), az út mellett pedig minden (MINDEN!) információs tábla, térkép, emlékmű lefújva, leverve.

De aztán hirtelenjében ott volt Ő. Hát így kezdődött.

A bevezető út; mi az erdő középső részét átszelő

ösvényen jöttünk, lásd a térképet

Ott álltam, és hirtelen több érzés is a hatalmába kerített. Először is: ez kisebb lett. Vagy én lettem nagyobb? Nem is tudom... Elszomorított, ami fogadott. Először is, meglepett, hogy a rét Nagykovácsi út felé eső oldalán lakókocsi-putriban lakik valaki. Vagy legalábbis erre asszociáltam a száradó ruhákból. Kicsit később kiderült, hogy legalább félhivatalos státuszban más is lakik ezen a második kerületi ingatlanon: erre tudtam csak gondolni, merthogy van villanymérő, hivatalosan lezárva, ahogy azt kell. Lásd alant, klikkre nagy lesz (tényleg nagy):

Talán gondnokok?

Meg kell hagyni, tényleg ritka az ilyen jó helyen fekvő ingatlan, hatalmas kerttel, jó megközelíthetőséggel. De mégis felmerül bennem a Tornóczky-kérdés: és akkor ezt így hogy? Természetesen nem csak ez érintett rosszul. Rosszul érintett a szétfújkált épület, az, hogy a rét jobb oldalán emelkedő dombot gyakorlatilag totálisan beépítették, rosszul érintett minden.

Büszkén hirdették, hogy akadálymentesítették a rét körül futó tanösvényeket: maguk a kőösvények valóban nem vetekszenek egy agility park bonyolultságával, de a fából készült felhajtók/drop-in boxok között van egy összefüggés: hogy ahová vezetnek, ott normális kerekesszékes nem fog boldogulni. Kár, hogy nem fényképeztem le, így hinnetek kell nekem: mint az Aréna Plaza melletti feltúrda, olyan nagyjából.

Sokat írtam, de hogy is van a mondás? Egy kép többet ér ezer szónál? Nos, ha ezernél nem is, biztos vagyok benne, hogy jobban mesélik a dolgot. Azért jó látni, hogy nem lesz teljesen az enyészeté, gondozzák, fejlesztik... De először helyre kellene hozni a mások által okozott kárt, és aztán fejleszteni. Persze, hogy ez így nem jó és nem így kellene lennie, de ha egyszer ez a helyzet... És remélem, egyszer letörik a keze azoknak, akik összerondították az én Rétemet.

Persze lehet, hogy ha verőfényes napsütésben mentem volna, akkor szebben láttam volna a helyzetet... De az egy mondatban két volna sosem szokott jót sugallni. Az is lehet, hogy a domb már évek óta be van építve, az is lehet, hogy tök hangulatos még mindig szép időben. De én szomorkásan ballagtam haza.