A gazdasági világválság nem kímél sem élőt, sem holtat, sem szépet, sem csúnyát. A recesszió elérte a Mikulást is. Sajnos. Valószínűleg az elfek, a szarvasok és az egyéb segítőknek tele lett a töke azzal, hogy Mikulás bácsi mindig azt mondja, hogy pénzbeli fizetség nem jár a szolgálataikért, hiszen a gyermekek szeretetét nem is lehetne pénzben mérni, és még a gondolat is gusztustalan.

Ez így is ment sok-sok generáción keresztül, azonban az internet, a világra való virtuális rászabadulás felnyitotta a magukat rabszolgáknak gondoló munkások ezreinek a szemeit.

- Ez így nem mehet tovább! - így kiáltott fel Gaskó Thürp, az ezerötszáz éves elf, a Mikulást Transzportáló Szarvasok Szakszervezetének az elnöke. Sorra tagadták meg a felszállási parancsot az állatkák, a végén már a híresen lojális Rudolf is felmutatta a középső patarészét.

A sztrájk híre gyorsan ment, a hír pedig ellenállássá materializálódott: a listaírók (J-R volt a gyerek), a csokoládéfőzők, Mikulás bácsi masszőrei, a marketingesek és a játékkészítők is megtagadták az ingyenmunkát. A lincselést megelőzendő Mikulás elhagyni kényszerült az eddigi otthonát: könnyek és nagy káromkodások közepette menekült el.

Az erdőben az egyik jótündér megtalálta a síró Mikulást, és mivel Mikulás tényleg komolyan gondolja, hogy a gyerekek megérdemlik, hogy ingyen kapjanak csokit, a tündér nagyon megsajnálta: felkarolta a piros óriást, felszállt és csak szállkált, míg egy szimpatikus ország adventi kirakodóvásárig nem ért.

Mivel a Vörösmarty téren lévő csetreszpiac egészen gusztusosan nézett ki, így hát itt szállt le vele.

- És most? Hát hol fogok én lakni? - kérdezte a nagyszakállú.

- Oldd meg papa, menni fog! Písz! - feltartotta mindhárom kezének összes V betűt formázni tudó ujját a tündér, és tovarepült.

- Picsába, megint kezdhetem alulról... - mormogta a Mikulás.

Ha valaki látja Télapót, kocogtassa meg a hátát, adjon neki egy Kőbányait és beszélgessen vele... Ki tudja, csak nem lehet olyan rossz albérlő.