Létezik Budapesten legalább egy hely, ahol a Jó találkozik a Gonosszal, a Fekete a Fehérrel, a Yin a Yanggal. A páros két tagját egy jól elkülöníthető demarkációs vonal választja ketté, melynek centruma valószínűleg a virágos-füves rész, egyik végén Kossuth szobrával, a másikban pedig a biciklisek által előszeretettel ugratónak használt, hát, izé, valami fémmel. 

A Kossuth téren üldögélni szép időben jó dolog, lehet bámulni a sok turistát, lehet gondolkodni, hogy sétálgató rendőröket miért nem lehet a város más pontjain is látni, netalántán a lakosság biztonságérzetét növelendő, lehet idegeskedni, hogy miért pont melléd ült le a rózsaszín, sípolós énpicipóniját a kelleténél pontosan ötször gyakrabban megnyomó kislány a (stílszerűen) Kossuth cigit szívó családapával, na meg persze a fekete lakkcipős, fehér frottírzoknis, alul joggingot, felül pulcsit és farmerkabátot viselő, a kettő között (nagyon fontos!) előrehúzott övtáskás anyukával.

És persze társadalomföldrajzi megfigyeléseket lehet végezni: például a nyugdíjasokat lehet tanulmányozni.

A magyar lakosság nagy részét kitevő nyugdíjas bandát én nem szeretem. Rosszindulatúak, mindig akkor vannak úton, amikor a leginkább láb alatt vannak, életkorukból adódóan azt gondolják, hogy térdre kell esni előttük és fényesre nyalni aszott seggüket, imádnak panaszkodni, imádnak fölényeskedni. Epésen megjegyzik, ha az új alkalmazott a hentespultban ugyanazért az árért kettővel kevesebb szelet Pick szalámit mér ki (bezzeg a Marika), kárognak, ha felemelik a gyógyszerük árát, állandóan mondják a magukét. Mintegy lábjegyzetként: ettől függetlenül én sokszor hallgatom a dialógusukat. Sokat lehet tanulni, tapasztalni. Például a fentebb említett, főkategóriás panaszokat általában az átlaghoz képest magas havi nyugdíjjal rendelkezők sütik el. Akiknek a Szabadság térnél van lakásuk, akik a "gyerekektől" legalább 50 ezer forintos hozzájárulást kapnak évente tizenkétszer, akik rendesen, dolgosan végigdolgozták a 3X, 4X évet, csak éppen jobban megy nekik.

Sikertelen ember lévén én még hiszek a tömegközlekedésben és a füstmentes megoldásokban, ezért vonattal szándékoztam utazni a minap. Volt még egy órám az indulásig, ezért megragadtam szerkesztőségi feleségem kacsóját: nem kell nekünk klisés Margitsziget, nem kell nekünk giccses Szabadság tér (amit szerintem legalább két mesterlövész tart szemmel az Amerikai Nagykövetség tetejéről), irány a gyümölcsöntések, tüntetések, állandó felújításoknak helyet adó terület: irány a Kossuth tér!

A poszt elején írtam a szobor előtti terület kettősségéről. Nem tudom mi az oka, de figyeljétek meg: a szakállas faszi emlékművével szemben állva jobb kéz felől nem, vagy maximum 1-2 padon fognak ülni. Míg a Parlamentnek háttal ülve gyakorlatilag az összes pad foglalt lesz. Kis tripünk alkalmával is ez volt a helyzet, és én bizony elhittem a tömegnek, hogy a rendezői balon ülni sokkal pihentetőbb és hangulatosabb lehet, így hát mi is elfoglaltuk helyünket. Ekkor elkövettük kapcsolatunk egyik nagy hibáját, amit minden bizonnyal sokáig fogunk emlegetni: oldalbordám elfeküdt a padon, fejét az ölembe hajtotta (nem, nem kezdett neki mindenféle orális disznóságnak, ha mindenáron el akarjátok képzelni a jelentet, akkor talán a Notting Hill című film záróképét javaslom) és jó volt nekünk. Gondoltuk mi. 

Fontos mondat: a szemben álló padok mindegyike (értsd: az összes) tök üres volt.

Hallgattuk a madarakat, csócsáltuk a vattacukrot, háttérben halk zene, naplemente, amerikai zászló, büszkevagyokrádésszeretlek, majd egyszercsak megjelent AZ. 

A Nagymutter.

Mellettünk is akadt még egy üres pad, de a nagyi és barátnője mindenképpen mellénk akart telepedni. Először nem értettem, hogy miért haladt el előttem kétszer, a szemeit feltűnően meresztgetve rám. Gondoltam, hjaj istenem, már megint egy női rajongó, aki a belső combjára akar aláírást. Végül is, nem vagyok én semmi elrontója, bár ki tudja, hogy 80 és a halál között hány négyzetméteren terül el a definíció szerinti "belső comb", na de gondoltam: gyere te kis buja lány te, igen, pikula vagyok, oké, mehet a fénykép is, átkarollak, tedd fel iwiwre, masztizhatsz is rám egyet, okéoké, de ha most nem haragszol, kérlek hagyj minket magunkat.

Nos, ez a gondolat meglehetősen gyorsan megsemmisült bennem, amikor nagyi megfordult és a valaga, mintegy leszállópályára kerülve, elkezdett ereszkedni. Felénk.

Ennek már a negyede sem lett volna tréfa, ezért ijedten mondtuk, hogy hát izé, mit parancsol? 

- Le akarunk ülni.

- De ott egy másik pad, miért tetszik akarni ennyire pont ide, ugyan már, ne már.

- Azért, mert ez nem fekvőpad.

Nos, igen. Grószmutter mindenképpen beletalált a közepébe, az nem fekvőpad volt. De gondoltuk gyakoroljuk azt a fene nagy demokráciát, hátha összejön egyszer az életben.

Persze nem jött, mert a Nagyi és barátnője végül leült mellénk, nem akartam jelentősebb konfrontációt, hisz egy vinnyogó, titeket feltűnően kibeszélő nyugger nagyon veszélyes fajta.

Ekkor megkezdődőtt a kötelező párbeszéd köztük: "mai fiatalok", "hallottátok a Gyurcsány mit tervez?", "havi ötszázzal kevesebbet kapok", " Plusban vettem ezt a cipőt, ezerkettőkilencvenkilencvolt, hát nem tudtam otthagyni", és hát persze az örök sláger: kinek milyen gyógyszert írtak fel.

Pár perccel később felszabadult kettővel odébb egy ülőpad, ekkor elvonultak a nagyik, mi pedig ottmaradtunk. Döbbenten. 

Ha esetleg van olvasóm, aki magas fokon űzi az ezoterikát, meg paranormált, meg mindent, ami Fox és Scullynak izgalmi állapotot idézne elő: kérem, írja meg a választ, miért mindenki a bal oldalon ül.

Ps.: Nem sokkal később, talán három-négy napra rá megint arrafelé volt dolgom.

Megörökítettem egy, a padot előírásszerűen használó nénipárt, és egy renintent fiatalembert.

Hát, ennyi. 

Rendes

Huligán